újságírás

„Huszonévesen is megengedhetem magamnak, hogy olyan munkám legyen, amiben hiszek” – interjú Galambos Mártonnal, a Forbes főszerkesztőjével

Galambos Mártont, a Forbes főszerkesztőjét kérdeztem diákévekről, sorsfordító döntésekről és karriertervekről. Egy minimális elfogultsággal állíthatom, hogy ez az interjú nem csak akkor kihagyhatatlan, ha érdekel az újságírói szakma! 🙂

Mesélj a diákéveidről! Milyen hallgató volt Galambos Márton?

*nevet* Egy lelkes félévem volt, nem több. Az egyetem nem volt nekem való, és ezt éreztem is magamon. Tudtam, ha majd elmegyek egy munkahelyre, örömmel fogom csinálni, de az iskolapad és a frontális oktatás nem az én világom.

Jártál Amerikában a McDaniel College kommunikáció és üzleti tudományok szakára és az ELTE szociológia szakára is. Miben volt más a kettő?

Mindenben. Egy évet töltöttem az USA-ban, hármat otthon. Amerikában egy kisvárosi főiskolát képzelj el, ezek nem arról híresek, hogy mély tudományos munka folyna bennük. Egyszerűen más volt mint itthon, vidám és sportoló emberek vettek körül, akik biztosak voltak abban, hogy szuper tudományos, multis vagy vállalkozói karriert futnak be – így emlékszem rá. A szemináriumok a gimnáziumi tanórákra emlékeztettek, kiscsoportban folyt a munka és a tanár figyelt ránk. Itthon nagy előadókban zajlott az oktatás, sok diák között, akik sokszor semmit nem akartak a szociológiától. 🙂

Mikor döntötted el, hogy újságíró szeretnél lenni?

Az egyetemen egy ismeretségen keresztül a Kreatív kommunikációs szaklaphoz kerültem, ahol webszerkesztő lettem, akkor láttam először szerkesztőséget belülről. Egyszer továbbítottam egy „Ezt küldd tovább” tárgyú e-mailt a teljes adatbázisra, pedig sosem szoktam ilyeneket továbbküldeni. Ezek után megkérdezték, nem írnék-e inkább cikkeket. Ekkor másodéves egyetemista voltam. Elkezdtem írni, és kiderült, hogy megy. Ezt követően elmentem egy médiaügynökséghez gyakornoknak, ahol Excelben kellett dolgozni, ami egy idő után kényelmetlenné vált. Mondhatni, nem igazán hittem benne.  Akkor fogalmaztam meg, hogy huszonévesen is megengedhetem magamnak, hogy olyan munkám legyen, amiben hiszek. Eldöntöttem, hogy kipróbálom az újságírást, visszamentem a Kreatívhoz, mert nekik jó volt dolgozni. Majd 3 évvel később elutaztam egy évre Berlinbe ösztöndíjjal.

Miből tanultál legtöbbet ezek alatt az évek alatt?

Berlinben, de előtte itthon is sok újságot olvastam. The Economistet és New York Times-t is, de a legtöbbet a Süddeutsche Zeitung-ból és a Spiegelből tanultam. Főként azt, hogy közéleti témájú cikkeket is lehet úgy írni, hogy lekösse az embereket, történetet meséljen. Egyébként kétszer egy évet éltem Berlinben, és apukámnak is van német orientáltsága, de a gimnáziumban mégse tanultam meg németül. 🙂 Majd jött egy szerelem, ami megoldotta ezt a kérdést.

A nagy döntéseid főként intuitívak vagy tudatos tervezés eredményei voltak?

Nekem meg kellett tanulnom tervezni. A tervezés részt könnyebben elengedem, mint a megérzéseimet. De ez sem teljesen igaz, minthogy semmi sem igaz, ami fekete vagy fehér. Vagyis ritkán igaz bármi, ami fekete-fehér. 🙂 Például a karrierem tekintetében már húszéves koromban is tudatos voltam. Tudtam, ha erre megyek, ez fog történni, ha arra, akkor amaz. Tízévekre terveztem előre, és belülről jött mindez magától.

Van valami, amin változtatnál?

Én úgy érzem, egy kicsit felesleges volt egyetemre járnom. Ha az egyik egyetem helyett elmegyek dolgozni, valószínűleg ott több minden történik velem. Bár szerintem még mindig létezik a munkaerőpiacon az elvárás, hogy legyen az embernek diplomája. És ha visszagondolok, abból a Magyarországon eltöltött három évből fél-egy év a szociológián mégiscsak aktív volt, elmélyedtem benne. A fennmaradó két évben viszont nem voltam annyira elkötelezett. De a berlini Erasmus és az egy év Amerikában nagyon hasznos volt. Tehát öt évből két és fél-három évet hasznosnak ítélek még most is. Ha egy valamit megváltoztathatnék, talán Berlinben is dolgozhattam volna. Az sokat ad, akkor is, ha csak pincérkedésről van szó.

Mit üzennél 2020-ból a berlini évek előtti önmagadnak?

Azt, hogy „K*rva jól csinálod”. 🙂 Akkor kezdtem el németül tanulni, volt célom, tudtam, hogy ki akarok menni külföldre, ez volt a legfontosabb dolog az egyetem alatt. Bár, aki bírja, annak az elmélyült tanulás is sokat segít, de engem ez nem motivált.

Mi a legnagyobb sikered a pályád elejéről?

Amit akkor sikerként éltem meg, vagy így visszatekintve?

Jó kérdés. Akkor mit éltél meg szakmai sikerként?

Egyszer nekem ítélték a Minőségi Újságírásért-díjat, nagyon örültem neki. Tetszett, hogy Berlinben is írtam cikkeket és a Magyar Narancsban jelentek meg. Igazából a mai napig nem értem, hogy csináltam. Bár olyan is volt, hogy indiai történelemből vizsgáztam németül, és azt sem értem. 🙂 Fiatalon élveztem azt is, hogy izgalmas helyekre juthatok be, ahol magas beosztású emberektől kérdezhetek meg bármit, amit csak szeretnék. Érdekes volt látni, hogy adott esetben tartanak is tőlem, vagy azt, amikor megfogtam őket egy-egy kérdéssel. Azt a szituációt, amikor be van kapcsolva a diktafon, tudom, hogy felkészültem, és tudok olyat kérdezni, amitől kibújik a szög a zsákból. Megfogni vagy megérteni valakit, mindkettő intellektuális élmény.

Most mi számodra a siker?

Még mindig extrán jó érzés szembesülni azzal, ha kapok egy olvasói visszajelzést. Ha valaki elmondja, hogy mit ad neki a Forbes. Annak ellenére, hogy ezt már hét éve csinálom, ez még most is „hűha”-érzés. Színpadon is nagyon szeretek beszélgetni, a közönség jelenléte is nagyon sokat ad.

Ha választanod kellene, hogy az írást vagy a színpadot választod, és a továbbiakban csak az egyiket csinálhatod, hogyan döntenél?

Én már választottam, az előadást. Ez egyébként főszerkesztő-állapot, nem nagyon írok már. Persze, a főszerkesztők között is vannak grafománok és munkamániások, de sokan abbahagyják az írást, miután főszerkesztővé válnak. Én közéjük tartozom.

Tavaly egyhavi alkotói szabadságra küldtek. Mit tanultál belőle?

A legjobb dolog, amit megcsináltam, hogy a szüleimmel életút-interjúkat vettem fel. Amiket nem biztos, hogy megcsinálok, ha szociológián nincs ilyen szemináriumom, tehát mégis csak hasznos volt… 🙂  Ezekből egy tizenöt órás anyag lett, végig nagyon tartalmas és érdekes, meg örülök is, hogy van egy ilyen. (Nemrég nekiálltam megcsinálni ugyanezt a feleségem szüleivel is, az ő kérésére, ami szintén nagyon jó élmény volt.) Persze, ezt egy átlagos hétvégén is meg lehet csinálni, mégis kellett hozzá ez a „most van egy hónapom” helyzet. És még volt egy alkalom, amikor elmentem sétálni, csak azért, mert esett a hó – ez is nagyon emlékezetes és békés emlék.

A karantén is hasonlóan out-of-the-box helyzet volt. Azt hogy élted meg?

Hullámzóan. Néha nagyon jól – Gödön van egy kis házunk, ahol azt éreztem, jó, hogy itt vagyunk, és együtt ebédelünk –, máskor meg már nagyon elegem volt belőle. Úgy éreztem, így nagyon nehéz újságot csinálni. Ugyanakkor a természet, akár csak a kertben a madarak közelsége, megfigyelése nagy élmény volt, és elgondolkodtató, hogy régen így éltek az emberek.

Sokaknak új szokásokat is hozott ez az átmeneti időszak. Neked van olyan szokásod, ami nélkül nem telik el nap?

Ha már úgy érzem, nem tudok haladni valamivel, vagy nem tudok mit kezdeni egy-egy problémával, elmegyek sétálni. Sokszor teszem ezt telefonálás közben is. Most is körbe-körbe járkálok az utcán, ahogy veled beszélek. Ezt a karantén alatt is csináltam, és munka közben is csinálom. Kimozdít és továbbzökkent.

Van olyan dolog, ami nélkül nem fejezed be a napod?

Az elmúlt években ügyesen leraktam a telefont és esténként inkább olvastam. A korona valahogy ebben nem jó változást hozott, folyamatos készenléti érzés jellemezte, és a meggyőződés, hogy a Facebookon hasznos dolgok jönnek szembe… 🙂 Visszakúszott a telefon, de most majd megint le fogom tenni. Sokkal jobb volt úgy elaludni, hogy könyv van a kezemben.

Mit olvasol most?       

Márai 1984 és 1989 közötti naplóját vettem le a polcról. Valami röviddel akartam újrakezdeni.

Te is vezetsz naplót?

Nem, de okos dolog lenne. Mindenki tanuljon az én nem-naplóvezetésemből, és vezessen, mert az fejleszti a tudatosságot. 🙂

Múltkor olvastam, hogy valaki kifakadt egy Facebook posztban, hogy „Manapság már mindenki író”. Belőled ez mit vált ki?

Azt, hogy „Neked meg mi bajod?”. *nevet* Szerintem az újságírást szakmai képzés nélkül is lehet csinálni. Ha valaki nagyon szorgalmas, gyakorlatilag tehetség nélkül is elérhet egy jó szintre. Akinek van hozzá tehetsége – jól ír és érzékel, jó megfigyelő és tud emberekkel beszélgetni, kapcsolatot teremteni –, az jelentősebb szorgalom nélkül tudja hozni a jó szintet. A nagyon jók pedig, akik tehetségesek és szorgalmasak, igazán szép eredményeket fognak elérni. Meg lehet tanulni a csínját-bínját munka közben is. Persze, jobb hely lenne Magyarország, ha mélyebb, tartalmasabb és elhivatottabb újságíróképzései lennének. De ez részben piacméret kérdése, hogy milyen álláspiaca alakult ki az újságírásnak, és mit tesz lehetővé szakmai felkészültségben.

Mit tanácsolnál annak, akik még bizonytalan, mivel is akar foglalkozni?

Menjen gyakornoknak! Az minden egyetemista csodafegyvere. Ha van rá lehetősége, akár ingyen is  gyakornokoskodjon! Találja meg azt a helyet, ahol értékelik, és lásson bele, hogy mit jelent a napi munka szintjén, amit csinálni szeretne.

Számodra mi ennek az évnek a legnagyobb tanulsága?

Az, hogy lehet és oké kezdőnek lenni. Nyáron a kisfiam unszolására vettem egy horgászbotot, majd én is elkezdtem horgászni vele. Halálkezdő voltam, ahhoz is komoly bátorság kellett, hogy a horgászboltba bemenjek. Előtte videókat néztem. Szóval oké, ha nem megy minden elsőre tökéletesen.

Ha már itt tartunk, ez a karrierre is igaz, nem?

Nyilván! Huszonévesen és negyvenévesen is oké, ha kezdő vagy.

Akkor annyira nem tudja elrontani az ember. 🙂

Persze. Ha nem sikerült az előző hónap, mi is túllendülünk rajta a szerkesztőségben. Most új hónap van. Mindenhez így érdemes hozzáállni.

 

Szerző: Kurinyec Anna

 

Kép forrása: Forbes.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük